2021.04.22. 

Nekem az egyik kedvenc történetem tanárként, az első tanítványaim egyikével történt. Talán azért is maradt meg nagyon kedves élményként, mert ez, az első pozitív visszajelzés volt számomra úszásoktatóként.

Volt egy négy és fél éves kisfiú, aki sosem járt korábban úszásoktatáson. Anyukájával be mert menni a vízbe, de csak úgy ha Anyuka fogta, viszont már túl idős volt ahhoz, hogy együtt legyenek a foglalkozáson. Az első alkalommal szinte végig sírt. Az sem motiválta, hogy a másik két gyerkőc jól érezte magát.  Megpróbáltam minden, de sokat sajnos nem tudunk csinálni, mert a sírás lekötötte a kisfiú figyelmét és nem igazán szeretett volna együttműködni.

Természetesen ebben a korban teljesen normális, hogy egy ekkora gyermek, egy idegen környezetben, egy idegen emberrel nem feltétlen érzi magát “biztonságban” vagy nem tud egyből nyitni. Erre mondják, hogy nem vagyunk egyformák; van akinek több idő kell, van aki egyből nyitott az újdonságokra.

Megbeszéltük a foglalkozás végén Anyukájával, hogy teszünk még egy próbát, jövő héten biztos jobb lesz, már nem lesz minden teljesen idegen. A második hét talán annyival volt jobb, hogy bár végig hüppögött, de már 1-2 dolgot ki mert próbálni, viszont az arcát nem volt hajlandó bevizezni.

Ez így ment a következő 2 alkalommal is. Mindent kipróbáltuk, Anyuka elment, hogy ne lássuk, ott maradt figyelte, hagytam, hogy azt csináljon amihez kedve van, próbáltam egy kicsit terelgeti, hogy a többi gyerekkel együtt csinálja a feladatokat. Anyukája romokban volt, tördelte a kezet, hogy nem tudja mi legyen, beszélnek otthon az úszásról, felkészíti mielőtt jönnek, de amikor be kell lépni a medencetérbe, valami megváltozik és az addig magabiztos kisfiú felénk lesz. Anyuka már ott tartott, hogy feladja, hagyja az egészet, tartanak egy szünetet majd később visszatérnek az úszáshoz. Kértem az Anyukát, hogy adjon még egy kis időt nekünk, hátha megtörik a jég.

Közben én is megkérdeztem a tapasztaltabb, “öreg róka” munkatársaimat, hogy mit javasolnának, biztos van olyan amit nem próbáltam még és segíthet a helyzeten.

Majd eljött a hatodik hét. A kisfiú odajött a medencéhez, leült, bejött magától a vízbe és mintha az előző hat hét sose történt volna meg, megcsinált mindent amit kértem, sőt, le is mert merülni a víz alá. Anyukája majdnem leesett a padról, nem hitt a szemének. ?

Innen egy olyan gyors fejlődés indult be, hogy nem csak 2-3 hét alatt utolérte a többieket és meg tudta csinálni amit ők is, de sokszor Ő volt a legügyesebb és legbátrabb.

Ez a tapasztalat megtanított arra, hogy legyek még kitartóbb. Azért mert elsőre, vagy akár másodikra nem sikerül valami, nem szabad feladni! Kell találni egy másik utat, más megoldást, mert előbb utóbb de célba fogunk érni!

Megtanultam azt is, hogy úszást tanítani - mint sok mindent mást sem - nem lehet sablon alapján! Minden gyerek más és meg kell találni a hozzájuk vezető utat.

A New York-i iskolát ahol dolgoztam úgy hívják, Imagine Swimming. (Imagine = elképzel)

Szerintem a név nagyon is találó, mert a gyermekekhez igazán jól a képzeletükön keresztül lehet közel kerülni. Mert nekik még igazán gazdag, színes és változatos ez a világunk.

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ azért, hogy weboldalunk használata során a lehető legjobb élményt tudjuk biztosítani.

OK!